Sok bírálat érkezik manapság az oktatási rendszerünkre. A legrémisztőbb ok a kritikára az úgynevezett PISA teszt eredmények, amik arról árulkodnak, hogy bizony az iskolásaink tudnak még olvasni, érteni azonban már nem értik azt, ami a papíron van előttük. Ez ijesztő. Hiszen ez azt is mutatja, hogy egyre kevesebbet olvasnak. Aminek pedig kiváltó oka lehet, hogy már a szüleik is keveset olvasnak, hiszen országos szinten a felnőttek kedvenc olvasmányai főként Az aranyember meg Az egri csillagok. Ezzel nem azt mondom, nyilvánvalóan, hogy ezek nem jó vagy értékes olvasmányok, hiszen ki vonná kétségbe Gárdonyi vagy Jókai művészi kompetenciáit? A probléma az, hogy ezek az adatok arról árulkodnak, hogy a felnőttek utolsó olvasmányélménye valószínűleg a hatodik osztály és a gimnáziumi évek alatt érte őket.

Statisztikailag pedig a nem olvasó szülők nem olvasó gyermekeket nevelnek fel. Tudjuk, a statisztika nem egyéb, mint összefüggések, együttjárások kimutatása. Abszolút igazságnak venni is gyermeteg hozzáállás, viszont legyintve fittyet hányni – szintén éretlen megközelítése a valóságnak.

Mielőtt azt hinnénk, a PISA tesztek egyetlen okaként a szülők olvasottságát, ízlését szeretném meghatározni, hadd cáfoljam meg. Nem. Egy konkrét nemzedék kompetenciáiért nem lehet egyetlen okot felderíteni, hanem számos, szinte végeláthatatlan listát lehetne felsorakoztatni a funkcionális analfabetizmus létrehívóiról. Azt viszont jogosan vetheti az olvasó a szememre, hogy nagyon elkanyarodtam, nagy ívű gondolatmenetben tértem el az oktatásról. Tehát kanyarodjunk vissza. Hogyan is reagálhatna az oktatási rendszer, az iskola vagy egy irodalomtanár ezekre az eredményekre? Érzésem szerint azzal, ha frissítené a kötelező olvasmányok listáját. (Nem feltétlenül időbeli frissítésről van szó.) Például, egészen pontosan tudom, hogy az Anyegin egy kiváló alkotás, Puskin egészen kivételes minőségben volt képes írni. De miért feltételezzük, hogy Tatjana meg Anyegin gyötrelmesen fennkölt szerelme bárkit is érdekel 10. osztályban? Vagy menjünk lejjebb, mert ott van a Pál utcai fiúk is, amely regény amennyire zseniális és időtálló, annyira nem gyerekeknek való. Egyszerűen nem, mert sokkal többről szól, mint amit a látszat mutat. Csak azért, mert gyerekek a főszereplők, nem kéne fiatalokkal olvastatni, azt gondolom. Helyette le kellene nyelni minden gőgöt és ellenérzést, és feladni a Harry Pottert, legyen annak nyelvezete mégoly kevéssé magas szintű is. Be kellene látni, hogy a diákok ízlését többé nem az iskola formálja – az online média térhódítása következtében egy gyerek, mire megtanul olvasni, már pontosan tudja, hogy milyen kulturális termékeket akar fogyasztani. És ez nem baj. Mindenki számára létezik megfelelő irodalmi mű. És szentül hiszem, hogy ha valaki elolvas egy fantasyt, a tanára pedig megtanítja arra, hogyan kell absztrakt módon értelmezni egy írott szöveget, idővel eljuthat oda, hogy szellemileg kihívóbb művekre vágyjon, s a végén kezébe vegye Kosztolányit, Móriczot vagy akár kortársakat is. A lényeg, hogy ha bedobjuk őket a mélyvízbe, korántsem biztos, hogy megtanulnak úszni.

És ki állítja, hogy a világirodalom remekei között nincsenek izgalmas művek, amikkel helyettesíteni lehetne egy-egy alkotást, aminek témája, gondolatisága már jócskán távol áll a mai kortól? Noha én személy szerint élvezem, amikor Dosztojevszkij hősei 100 oldalon át sétálnak egyik utcától a másikig, azért azt be kell látni, hogy az akciófilmeken szocializálódó fiatalok számára ez nem valami izgalmas. Épp ezért miért ne lehetne beemelni a kötelező olvasmányok közé mondjuk egy-egy Sherlock Holmes történetet? Conan Doyle írói kvalitásait senki sem vonhatja kétségbe, Sherlock Holmes pedig – hála a filmiparnak – talán nem vált ki ellenérzést és viszolygást a fiatalokból sem. És ki tudja, talán még többet is kaphatnak tőle, mint az Antigonétól.

Az én volt osztálytársammal nemrégiben futottam össze, akiről emlékeztem, hogy nagy rajongója volt Sherlocknak és Wattsonnak. Arra is emlékeztem, hogy fiatal korában magánnyomozó akart lenni épp emiatt. Ahogy szóba elegyedtünk, kiderült, hogy ő maga ugyan nem űzte a tevékenységet, de már volt dolga magándetektívvel. Aztán arról beszéltünk, hogy a magánnyomozó árak Budapesten milyenek manapság. Én meglepve hallgattam, hogy milyen ügyes-bajos dolgokat sikerült elintéznie ez úton. Elárulta, hogy a valóságban – legnagyobb bánatára – korántsem olyan izgalmas egy ilyen megoldás, mint Doyle novelláiban. A találékony gondolkodás, a furfangos eszmefuttatás helyett szigorú jogi hézagok kutatása, hivatalos levelek tanulmányozása, és efféle dolgok zajlanak, ami profi munkát igényel. Elmondta, hogy ha annak idején nem olvassa a Sherlock-történeteket, valószínűleg sosem fordul e megoldás felé. S milyen jól járt, mert így, azt mondta, hihetetlenül egyszerű megoldása lett a problémájának, amire egy magándetektív nélkül talán a mai napig sem került volna pont. Azt mondta, noha az ötletet az irodalmi hőse adta, be kellett látnia, hogy a valóságban talán még nagyobb hősnek tartja már őket, mert amíg Sherlock izgalmas és szövevényes ügyeket oldhat meg, a valóságban nem ilyen érdekesek már az átlagemberek dolgai.

Szóval így jutottunk el a szépirodalomtól a magánnyomozó árakhoz, Budapesten. Erre mondtam, hogy egy jó műtől többet is kaphatunk, mint pusztán izgalmas történet. Valóságban felhasználható gondolkodásmódot, ismereteket. Hogy ha egy problémával állunk szemben, tudjunk válogatni a lehetőségeink közül. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Antigonét, például, ne kellene ismernünk. Fontos része a világirodalomnak, fontos erkölcsi mintázat. Csupán be kellene látni, hogy a tanmenetnek rugalmasnak kellene lennie, válaszolnia kellene a diákok igényeire. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a tanárok is félretegyék néha kedvenc olvasmányaik.